Tavaly ősszel azt mondtam, hogy én ezt nem csinálom tovább.
Egész heti városi – dolgozós hét után még hétvégén is csak a munka. Péntek este be az autóba, két nap alatt behozni az egész hetes lemaradásokat, aztán vasárnap későn este hazaautózni.
Nem jó ez senkinek.
Az idén nem csinálunk veteményt!
Aztán tessék…
Kiolvadt a föld és én megéreztem ennek a földnek az illatát.
És tudtam, hogy elvesztem…
Hát lett vetemény, de arra oda fogok figyelni, hogy ne hagyjam magam belehalni.
Kicsit jobban magára hagyom majd a növényeimet. Szedjék össze magukat és ne arra várjanak, hogy majd én kimentem őket a gaztengerből.
Remélem ezt a “lazább” hozzáállást sikerül betartanom.
Az előkészített vetemény:
Még bármi lehet belőle.
Hogy legyenek az ágyások, hova mi kerüljön, figyelve a vetésforgóra…
Nagyon izgalmas ez a tervezési fázis, minden ilyenkor dől el!
Padon ücsörgök. Kezemben a magok, (a másikban egy pohár bor), és nézem a földet.
Aztán ahogy nézem, egyszercsak elkezdem látni a nyári veteményt, hogy az idén mi – hol fog majd nőni, és már kész is a terv.
Így tervezek én, ezért nem tudom már a tél folyamán, szépen papírra vetni a vetemény tervét. (Akkor lenne persze ennek a “kerti munkának” az ideje, de hát nekem az úgy nem megy.)
A második nap végére csak az utacskák és a botocskák jelzik, hogy itt valami történt.
A két “kép” között nagyon sok minden történt…
(Sok munka! Sok szerelmetes / fárasztó munka)
És még a traktorunkat is vezettem.
Nem is akármilyen feladatot kaptam a végére. Miután előredöcögtem a kert végéből, 90 fokban hátrafelé tolassak be vele egy nagyon szűk helyre. (merthogy ott lakik ez a traktor).
Az esélytelen nyugalmával álltam a feladathoz.
Felelősség nincs rajtam, nem én találtam ki ezt az őrültséget, de sikerült. Nem mentem neki semminek! : )
